Reggel összekaptam magam és beindultam a városba. Előtte kinyitottam a postaládámat és kiderült, hogy beválasztottak a szónokverseny 14 résztvevője közé. Jeeee!
Gyorsan megvettem a jelentkezési lapokat a nyelvvizsgára. Peti javasolta, hogy próbáljam meg felhasználni a könyvutalványt, amit kaptam vigaszdíjként, amiért nem vehettem részt a hordozható szentély cipelésében, így teljesen ingyen beszereztem a papírokat.
1-kor találkoztam az Mimata sannal, akivel már többször is együtt ebédeltem. Míg vártam őt a hotel előtt, jött egy e-mail egy Seikyós dolgozótól, hogy nem lenne-e kedvem 22-én Fukuokába menni vele, és beszédet tartani az egyetemünk homestay programjáról. Naná, hogy van!
Megérkezett a néni, akinek ugyan fáj a lába, de tökéletesen biciklizik. Elmentünk egy közeli étterembe és kikértük az eddig általam rettegett tonkotsu ráment (csontvelős tésztalevest). A bajom mindig a szaga volt; olyan mintha az ember boncteremben lenne. Lehet, hogy a vicc kedvéért kikeresem ezt a szót a szótárgépben és megtanulom.
Meglepően finom volt, amit eddig is sejtettem, csak az étterem, ahol árulják, eddig mindig bűzlött a csontvelőtől. Ebéd közben megnéztem a Balis képeit, meg hozott nekem a közösen készült fényképekből. Kaptam egy csomó ajándékot: meleg zoknit, szütyőcskét, tapaszt, amit akkor tudok használni, ha fáj a hátam vagy a torkom.
Közben beszélgettünk és elmesélte, hogyan semmizte ki őt a bátyja az édesanyjuk halála után. Emiatt jár ügyvédhez; pont oda ment aznap, amikor találkoztunk.
Mesélte, hogy testi fogyatékkal élő óvodásokat tanított, és meglepő gyorsasággal ellesték a kicsik, hogyan kell helyesen mozogni, kosárra dobni. A szülők eleinte kételkedtek abban, hogy tud a gyerkőcökön segíteni, de fél év alatt olyan csodát művelt, hogy minden szülő sírt a tanévzáró ünnepélyen.
Azt hiszem a néni története még inkább megerősített abban, hogy a tanári hivatást válasszam.
Egy jó kétórás beszélgetés után átmentünk a közeli Mekibe, ahol megittunk egy kávét és folytattuk a beszélgetést. Beszélgettünk arról, hogy mennyire változóban van a japán társadalom, kezd gyengülni az idősek iránti tisztelet elsősége, míg Koreában mindenek felett áll. Példát kellene vennünk róluk - monda Mimata san.
5 körül hazabicikliztem, és ahogy mentem a városba, összefutottam Freddel, a tutorával Ryóhei-jel és Joey-vel. Egy rövid beszélgetés után elváltak útjaink, mert éppen mentek mobilt venni.
Estefelé lementem a lobbiba. Mindenki ott volt. Beszélgettünk kicsit, aztán 10 után elmentem futni a folyó partjára. Az előző bejegyzésben elfelejtettem leírni, hogy valaki a múltkor a parthoz nagyon közel vette le a cipőjét. Mondta is Abe kun, hogy ha a folyóval szemben állna a cipő, akkor azt gondolhatnánk, valaki öngyilkos lett. Ugyanis a japánok leveszik a lábbelijüket, mielőtt a folyóba ugranak. Ehh.
A hajmosást követően (nem a folyóban, hanem már a fürdőszobában történt) lementem az új magyar srác, Márió és az amerikaiak hármas szobájába. Jókat nevetgéltünk. Elmesélte a Peti, hogy kapott egy levelet egy ELTE-s elsőéves török szakostól, hogy kész van a fordítással, és hogy jó-e ez így.
Kiderült, hogy Peti még az ELTE-s korszakában felvett török nyelvórát, de azonnal le is adta. A zöldfülű tanonc azt hitte, hogy ő a tanár, mivel valószínűleg a névsor elején állt.
Mindenesetre Peti visszaírt, hogy „minden rendben, kicsit belejavítottam a fordításba, ahol magyartalannak találtam. Igazából csak a cím és a hely nem stimmel. Üdvözlettel: Bodnár Péter, Károli BTK, Japanolóiga MA, Óita, Japán.”
Na, ezen sírva nevettem!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése