Reggel kis késéssel ért be a hajónk. Előtte még sikerült lefényképezkednünk a világ lenagyobb függőhídja előtt, ami összeköti Japán fő szigetét Shikokuval.
Bebuszoztunk a vonatállomásig és onnan a Sannomiya nevű városrészig, majd metróra ültünk. Vicces volt, hogy még mielőtt kimentünk volna az állomás területéről, összefutottunk Ryúrei-jel, a kínai diáklánnyal, akivel a Seikyóban együtt dolgozunk. Egy egész csapat gyűlt már össze a metrókijáratnál. Elgondolkodtató volt, hogy most ez véletlen egybeesés, vagy minket vártak. Kiderült, hogy nem direkt volt.
Korábban érkeztünk, mint az átlag résztvevők, így a szervezők csapatába futottunk bele. Petit rögtönk Viktornak nézték, mert magas, magyar és fiú.
Elsétáltunk a kampuszig, lepakoltunk, körbebarangoltuk az iskolát, aztán én bekéredzkedtem az irodába, ahol volt internet, és fordítottam délig. Közben volt közös fényképkészítés. Valószínű mi is bekerülünk a jövő évi szeminárium kiosztványába, akárcsak Viktor és Emese.
1 körül elkezdődött a szeminárium egy kis játékkal, ami „áiszu brékingu” néven futott. Egy speciális bingó játék volt, aminek keretében a résztvevőket kellett kérdezgetni mindenféle tulajdonságaikról. Végül sikerült nyernek egy HÖK-ös kendőcskét.
Ezután megkezdődött az előadás. Beszéltek arról, hogy mi is az a HÖK (kissé eltér a mi fogalmunktól), milyen egyéb egyesületek, diákokat segítő csoportok vannak stbstb.
Az össznépi prezentációk után kisebb csoportokra oszlottunk és az általunk kiválasztott előadásokra ültünk be.
Eléggé elfáradtunk a végére. 6-kor átvonultunk vacsorázni. Rengeteg finomság volt az asztalon: sushi, húsok, gyümölcsök, zöldségek. Közben jókat beszélgettünk a cserediákokkal és a japán diákokkal.
Közben felkértek, hogy a hamarosan kezdődő „divatbemutatóra” vegyek fel yukatát. Elvonultunk egy kisebb lányokból álló csapattal és átöltöztünk. A legszebb a mongol népviselet volt, kék selyemből készült ruha, amit a mongol lány édesanyja készített. Láthattunk még maláj népviseletet és japán yukatát tömkelegével.
A „divatbemutató” előtt felkértek rá, hogy énekeljek magyar népdalt: meglepetés hegyek, hova legyek! A maláj srác is előadott egy népdalt, nem voltam egyedül. :D
A kötelező „Tavaszi szél vizet áraszt” után kő papír olló verseny volt koreaiul, magyarul és lengyelül. A lengyelt volt a legnehezebb kimondani.
A vacsora és a játék után átvittek minket busszal a hotelünkbe. Lepakoltunk, aztán nekiálltam fordítani. Átjött később Ryóka, a másik Seikyós kínai lány, aki akár japán is lehetne, hiszen anyanyelvi szinten beszéli a japánt. Kijavította a fordításomat, aztán elküldtem a szöveget a szerzőnek.
Először csak Katacin voltam, a végén Katacir lettem
Mi ez, valami török név? A legviccesebb, hogy a vezetéknevem mindenhol hibátlan
Mi ez, valami török név? A legviccesebb, hogy a vezetéknevem mindenhol hibátlan
11-től éjfélig 15-20 diákkal játszottunk egy olyan játékot, hogy „ki a leg….bbnek kinéző ember”. Ezután mindenki rámutat arra, aki szerinte a legolyanabb. Akire a legtöbb ujj mutat, annak be kell mutatnia valamit, vagy elmesélni egy érdekes történetet, vagy innia.
Fél 1-ig beszélgettem egy nagyon aranyos Shika nevű kínai lánnyal a lépcsőházban, aki a Nagoya Egyetemen tanul. Később visszamentem a szobámba és fel sem ébredtem reggel 7-ig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése