Reggel sikerült felébrednem a nyolc órai légiriadós jelzésre, ugyanis most már hűvösebb van este kinn, mint benn, így csak egy szúnyogháló mellett aludtam.
Ennek köszönhetően még egyszer felébredtem. Fél kilenctől kezdve valaki kopácsolni kezdett, valami fém lemezt ütögethetett, de igencsak hangos volt. Persze nem tehettem meg, hogy lekiabálok: nem tudná kicsit halkabban végezni az ütögetnivalóját?
Később láttam, hogy Tony írt a Facebook-on, hogy unatkozik, nem szervezünk-e valami programot. Így aztán írtam minden kaikan lakónak (5 ember velem együtt), hogy nincs-e kedve piknikezni egyet ebédidőben. Lassan jöttek a válaszok, végül úgy alakult, hogy Lei Lei-jel és Tony-val hármasban kiültünk a kaikan mögé és piknikeztünk. Lecsót csináltam rizzsel, Tony a szokásos diétás brokkolit hússal. Lei Lei chips-szel készült, mert csak fél órája ébredt.
Játszottunk egy érdekes asszociációs játékot, jókat nevettünk közben. Remélem máskor is előkerül ez a társas.
Szóba került a diéta, meg hogy Tony mostanában erősít, és előjött Lei Lei a csodamasinájával, ami mindent le tud mérni: testzsírt, a szervek súlyát, napi kalóriafogyasztást és persze a testsúlyt. Ekkor ért vissza Peti a suliból, és mesélte, hogy lenne egy HÖK-ös konferencia Kóbében, amire tök ingyen elmehetünk, hála a munkahelyünknek. Naná!
Mindenki leméredzkedett, én persze nem hagytam a fiúknak, hogy megnézzék az adataimat. Főleg nem a szerveim súlyát. Tök intim :D Szóval nekik nem maradt más, mint a béljóslás, vagy inkább béltippelés. :D
Ezután összepakoltam és hamarosan jött is értem Moritake-san. Átugrottunk hozzá, mert otthon hagyta a fényképezőjét, aztán száguldottunk tovább Óita déli része felé.
Egy japán tatamis szobában zajlott a tanítás. Az első csoport megint csak kicsikből állt, és meglepő módon egytől-egyig fiú. Volt egy törpicsek, aki teljesen el volt veszve, szerintem ő volt a legkisebb. Egyszer sírva is fakadt még az óra előtt, de felvidítottam a Vuk képpel, meg meséltem neki a rajzfilmről. Rögtön felszáradtak a könnyei.
Nagyon aranyosak voltak a gyerkőcök és érdeklődőek. Tetszett nekik a színcápa játék, annyira, hogy ki is lökték a helyéről a tolóajtót :D Ez a kép a sajtevős póz. Cheese!
A második csoportban már kicsit nagyobbak jártak. Az egyik fiú egész végig kérdezett, nagyon aranyos volt. Odáig volt a Mikulásért meg, hogy a kicsinosított cipőkbe ajándékot tesz. Egy másik fiúcska kérdezte, hogy mi van, ha ott várná az ablakban a Mikulást, vagy ha elrejtőzve leselkedne. Mondtam, hogy akkor nem jön, a Mikulás mindent lát. :D
A színcápa itt is sikert aratott, kétszer is játszottuk. Egyszer lány, egyszer fiú volt a cápa. Itt pedig a színcápa póz:
A harmadik (és egyben utolsó) csoport ismét passzív volt. Nekik végig szinte csak angolul beszéltem; rezzenéstelen arccal ülték végig a prezentációt. Nem volt túl jó érzés. A kötetlen diskurzus résznél néha-néha elmosolyodtak, de valószínű olyan fáradtak voltak az egész napos tanulás és sportolás mellett, hogy nem maradt energiájuk estére. Az óra végén megtanítottam őket számolni magyarul egytől tízig, így tudtunk egyet bingózni.
Összesöpörtem a tatamis szobában, addig a néni kivitte a cuccokat a kocsiba. Hazafelé elmesélte, hogy a legnagyobb fiúnak az anyukájával jó barátok, és sokat betegeskedett. 3 alkalomból 2-szer biztos beteg volt. Aztán kiderült, hogy rákja van - a néni mindezt mosolyogva mesélte. Valószínű ezzel leplezte a szomorúságát, mindenesetre nagyon ambivalens érzéseket keltett európaiként bennem. Ezen kívül azt is elárulta, hogy az utolsó csoport java a felső rétegből származik (ügyvéd és orvos csemeték). Az egyik lány például olyan sok külön foglalkozásra jár, hogy el se hittem - mert megtehetik.
Ezen kívül a néni mondta, hogy ha kell esetleg a jövőben a tanításhoz ajánlás, nyugodtan szóljak neki, ír egyet.
Hazaértem, gyorsan vacsiztam és üzentem a többieknek, hogy fél 10-től mehetnénk tűzijátékozni a folyópartra.
Elindultunk biciklivel az Óita folyó torkolatáig és vittük a szép nagy csomag tűzijátékot. Egyenként meggyújtottuk őket. Volt nagyobb, kisebb, igazi tűzijátékhoz hasonló, csillagszóró szerű.
A legérdekesebb a stroboszkópként villogó rudacska és a kilőhető pukkanós darab, amit sikerült Petinek elsőre kézben tartva meggyújtania. Még jó, hogy nem lett baja. Pukkant is nagyot a kezében.
A gyermekded játszadozás után (amivel lerobbanthatod a fél arcod) hazatekertünk és meggyújtottuk az utolsó darabokat, amivel versenyezni lehet, melyik ég tovább. Mindegyik hamar kialudt. Vááá!
Megbeszéltük, hogy holnap (szegény Peti tanár úr nélkül) csapunk egy közös vacsorát. Most Lei Lei főz. Úgy tűnik minden nap lesz valami közös program, és ez így van rendjén. Jó volna fürdeni még párat az óceánban!
Beszélgettünk Petivel a folyósón, aztán bejöttem a szobámba és ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!
Egy méretes csótány, mint a középső ujjam, teljes nyugalommal sétálgatott a konyha résznél. Futottam is a spray-ért, amit Terence adott, és telibe fújtam, talán túlzásba is vittem, de az undor irányította a tetteimet. A hátára fordult a kis csúnyaság, azzal a lendülettel kirúgtam a folyosóra, ott szenvedjen tovább. Majd holnap úgyis összesöpri a gondnok néni. :D
Még jó, hogy elfogadtam a Terence irtószerét. Nem akartam, mert úgy gondoltam, nálam úgysem lehet csótány. Minden nap takarítok, nincs eldugaszolatlan lefolyó, ahonnan előjöhetne. Hát, hogy ez az egyed most az erkélyről szökött be, vagy a főzőcskézésnél nyitva hagyott ajtón mászott be, vagy a szabadon hagyott vízelvezetőből bújt elő, nem tudom. Minden esetre undorítóóóóó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése