Kapcsolatépítés

Reggel jöttek a vízvezeték szerelők, hogy elzárják a mi drága kis vizünket (szó szerint), ezért Petivel úgy döntöttünk, hogy jobb, ha ma bemegyünk délelőtt a suliba.

10-kor biciklire pattantunk és betekertünk az iskolába a tűző napon. Közben beszélgettünk mindenféléről, előkerült a darázs is, mint téma, hogy itt elég ritkán látni ilyen rovart. Szitakötőből viszont rengeteg van.

Kinyomtattuk a szükséges papírokat és bementünk a „munkahelyünkre”, a Seikyóba. A főnök éppen tárgyalt, de hamarosan vége lett, így közösen a kitöltöttünk kóbei szemináriumhoz szükséges lapokat.

Ezek után megebédeltünk a suli menzáján, ahol is összefutottunk Sakai tanárnővel, aki szintén nemsokára megy Kóbéba. Ebéd után megkérdeztük több helyen is, hogy hol lehet a nyelvvizsgához szükséges jelentkezési lapot beszerezni, de nem igazán tudták megmondani. Végül a TO-s néni nagy kutatómunka után mondta, hogy egy bizonyos könyvesboltban lehet megvásárolni. Jeee! Lehet, hogy ez az első lépés az 1-es szintű nyelvvizsga megszerzéséhez: aki rájön, hol lehet jelentkezési ívet kapni, az már fél siker. :D
Akkor mi megbuktunk. :D
Mindenesetre a héten jó lenne beszerezni a papírt és jövő héten elpostázni. Remélem a teszten nem gombák képei jönnek elő!

Igazából a TO-ra nem csak emiatt mentünk be, gondoltam, ha meglátnak, eszük be jut a vigaszdíj, amit ígértek. Mivel lányok nem vehetnek részt az ünnepségen, mint szentély-hordozók, és tévedésből elfogadták a jelentkezésemet, ezért bocsánatkérésképpen akarnak nekem adni valami ajándékot, amit a TO-n vehetek át.
Elég kellemetlen a helyzet, mert már nem vagyok gyerek. Ha nem vehetek részt, hát nem; semmi sértődés nincs ebből.
Amikor még kicsi voltam, és nem nyertem semmit a Lutra albumos sorsoláson, sírni és toporzékolni kezdtem, végül kaptam egy kitűzőt. De könyörgöm, annak már vagy hat éve :D

Útközben összefutottunk Murakami Harukival (Yú barátja, akinek ugyanaz a neve, mint a híres kortárs írónak). Peti kérdezte, és bevallotta, hogy éppen egy új művén dolgozik és elárulta: beleírja majd ezt a találkozást is. Juppí!!!

Miután levettem pénzt, keresgélni kezdtük az épületben, hátha találtunk TOMATO magazint, ugyanis tegnap írt az egyik néni, akiknek még régebben bemutattam Magyarországot, hogy benne van a fényképünk. Valószínű az a kép, ami a magazin szerkesztőségében tett látogatásunkkor készült. Sajnos nem találtunk egyet sem, de majd a városban utánajárunk.

Ahogy felültünk a biciklire, valami csiklandozni kezdte a lábamat. Azt hittem, hajszál, ezért csak úgy lesöpörtem, de valami bogár volt, meg is ijedtem tőle. Alig telt el fél perc, és Peti is valami hasonlót tapasztalt a kezén, csak neki rosszul végződött. Megcsípte a kis piszok; Peti a saját kezével vette ki a fullánkot a tenyeréből. Váááááá! Még hogy nincsenek darazsak!

Miután hazaértem, elkezdtem kicsit írni a szónokversenyre a szöveget. Ez nem a novemberi szimpózium, hanem egy óitai pályázat, amire a jelentkezési határidő 15-e. Úgyhogy meg kell írni a beszéd szövegét két nap alatt, hogy csütörtökön már csak faxolni kelljen.

5-kor találkoztam Mimata-sannal és a lányával a közeli Joyfull étterem előtt. Magyarul üdvözöltek engem, ami nagyon jól esett.
A néni már az első öt percben élt a hobbijának: többször is lefényképezett minket az épület előtt. Mondta, hogy „nagy mosolyt” meg, hogy „dugjátok össze a fejeteket”. Szóval belecsapott a lecsóba.


A lánya végül is nem vágott olyan fejet, mint amilyet előre megjósoltam: „Te gájdzsin, minek kellett odaadnod a névjegykártyádat az édesanyámnak?! Tudod hányszor kellett végignéznem a képeit?! Legalább ötvenszer! És tudod hány képe van? Több ezer! Már azt hittem békén hagy vele, és most jössz te!”
Olyat, mint a Picasso kalandjaiban a finn énekesnő családja, amikor az éppen kimegy a konyhába:

Kalakukkoa - 1 perc 5 másodperctől


Szóval azt hittem ilyen képet fog vágni, de nem. Vacsora közben beszélgettünk a néni családjáról, utazásairól, meg hogy milyen volt óvónéninek lenni. Mutogatott képeket, és igazán szépek voltak! Meg is lepődtem! A lánya közalkalmazottként dolgozott egy hivatalban, de kilépett és megy egy évre Ausztráliába dolgozni. Meglepő, de harminc valahány éves Mayuko.


Este 10 felé jöttünk el az étteremből, elkísértek a kaikan-ig biciklivel, mert sötétben nem érdemes egyedül kószálni - a néni szerint. Nagyon kedvesek voltak. Üdvözlik az egész családot, és örülnek, hogy hasonló a felfogásunk: az együtt töltött szép perceknél és boldog emlékeknél nincs fontosabb. Ezért utaztak ők is rengeteg helyre.

Ma még egy meglepetés ért. A Sound Family-s srác, Keigo, aki a Bon Jovis zenekarunk énekese volt, írt, hogy nem lenne-e kedvem megint együtt zenélni. Még jó hogy!
Szerencsére most nagyon jó zenekart választottak. „A ★rizslázadás”
Egy kis ízelítő belőlük. Azt hiszem ők még kölkök:

THE★米騒動