Utazásom története

2011. március 31-én elindultunk Japánba. Nehéz volt a búcsúzás, amíg a Petit meg nem találtam, végig bőgtem magamban. Hiányoztok!!!

Nemsokára elfoglaltuk a helyünket a gépen, amit ügyesen teljesen random választottam ki az internetes check-in segítségével. Szerencsére Peti ügyesebb volt, és nem nyomta a tovább gombot a helyfoglalás résznél, és lefoglalta a mellettem levő helyet. Ugyebár ekkor derült ki, hogy a Tokióba induló gépünk hamarabb száll fel, és az átszállásra nem 3, hanem csak 1 óránk lesz. Na, ebből lett a baj.

A gép gyanúsan sokat állt, majd közölték, hogy a londoni rossz időjárás miatt késve indulunk kb. 25 perccel. Az út gyorsan eltelt Londonig: nézegettük a gépen lévő magazinokat, amikben vicces nevű és kinézetű/funkciójú termékek voltak. Kitaláltuk a „fasoniszta” szót :D Az az ember, aki él-hal a divatért.

A leszállás sem volt rövidebb. Köröznie kellett a gépnek jó tíz percet mire leszállhattunk. Kicsit dobálta a gépet a szél, de túléltük.

A probléma csak az volt, hogy a gépnek 10:05-re kellett volna megérkeznie Heathrow repterére, és mi olyan fél körül landoltunk. A stewardess bácsi (nem véletlenül írtam stewardesst) azt mondta, hogy ha futunk, még elérhetjük a 11:05-kor Tokióba induló járatunkat. Ha nem, foglalnak nekünk hotelt. Jeeee! :/

Futottunk Petivel mint két mérgezett málhás szamár, de a regisztráció során csak az első ellenőrzésen jutottunk át. A másodiknál azt mondták: no way!

Tehát lekéstük a gépünket.

Átfáradtunk a British Airways pultjához, ahol egy segítőkész angol úr talált nekünk egy gépet Shanghaiba, és onnan tovább Fukuokába. Azt mondta, ő is meglepődött, hogy ilyen jó lehetőséget talált :) A ráadás az, hogy kaptunk egy 10 fontos kajautalványt, amit azon nyomban felhasználtunk.

…csak először át kellett menni a másik terminálba. Busszal 10 perc volt.

Azonnal kerestünk is egy kajáldát. Peti egy húsgombócos makarónit evett salátával meg valami édességgel, én pedig egy láthatóan ugyanúgy elkészített pennét kértem. A fűszerről még nem igazán hallottak a reptéri angol olasz étteremben. Ja, és kérem egy fonott tésztát, amiben elvileg csoki volt, gyakorlatilag elég furán nézett ki. Az íze nem volt rossz: csokis tészta. Mily’ meglepő!? :)

Aztán indultunk is tovább. A felszálló kártya kikérésekor azonban probléma merült fel: nincs kínai vízumunk, de Kínába akarunk menni. Aztán elmondtuk a helyzetünket. Megértették, de mondták, hogy ki ne tegyük a lábunkat a reptérről. Még jó hogy nem!

A Virgin Atlantic légitársasággal mentünk tovább Shanghaiba sok-sok kínai diákkal egyetemben.

Ez a gép is kicsit késve indult, de nem lett belőle baj. Jókat nevettünk Petivel, gyakoroltuk a kínai tudásunkat, de persze nem a kínaiakkal. Arról beszélgettünk, hogy ezek a fiatal kínai diákok biztos tanulmányi útról jönnek vissza, és eléggé ki lehetnek bukva, hogy nem értenek egy szót sem abból, amit beszélünk (mert ugye magyarul beszélgettünk).

Ezen a gépen is volt magazin, végignéztük. Volt benne egy kép, ami felé ez volt írva: Virgin love és egy szívecske. A felirat alatt egy 10-11 éves mosolygó kisfiú. Ez a mozi rovatja volt a magazinnak, de azért a szerkesztő odafigyelhetett volna. Főleg egy ilyen légitársaságnév mellet. :)

Volt mindenki előtt egy monitor, ami az előtte ülő emberke széktámlahátuljába volt applikálva, meg egy irányítópult. Néztünk filmet, TV-t, a repülési adatokat, térképet. Aludni azt nem igazán tudtunk. Kicsi volt a hely, előre dőlni a képernyő miatt necces volt.

Leszálltunk Kínában.

A vicces az, hogy át kellett venni a bőröndöket shanghai (pudong – amit én pudingnak olvastam, kínai kiejtéssel vicces) repterén, és várt ránk egy újabb check-in. Kifele menet a kapuknál szintén belekötöttek abba, hogy nincs vízumunk. Velem 10 eurót akart fizettetni a kínai bácsi, de meggyőztem. Megértették a helyzetünket és továbbengedtek.

A check-in is megtörtént, feladtuk a bőröndöket, Petivel ki is nyittatták az övét.

Amikor már mentünk volna be tudatosították velünk: nem kaptunk beszállókártyát. Vissza a check-in-es nénihez. Már a kezében volt a kártya, ugyanis vissza kellett volna még mennünk hozzá.

Felszálltunk a gépre; végre ismerős szavak: anata, watashi stb. :)

Ezen a repülőn szörnyű volt a kaja: avas tészta zöldségekkel, persze magunkra vessünk, mi választottuk. Az előző gépen volt egy furcsa joghurt, az állaga ragacsos, ízre nem rossz, de felkavaró :) Meg volt szuper tiszta dobozolt víz, aminek elfogyasztásával az afrikaiakon segítünk. Kicsit ironikus, nem? Az angol vaj finom volt.

Az Air China gépén kaptunk még dinnyét is meg ráksalátát.

1 óra volt az út, feltűntek Japán csodálatos partjai: kis szigetek hegycsúcsokkal a hátukon a mesés kékeszöld tengerben. Leszálltunk.

Fukuoka repterén már csak japánul beszéltünk, a japán ellenőrök, biztonságiak nagyon élvezték, hogy az anyanyelvükön szólítjuk meg őket, és még értjük is, amit mondanak. Átnézték kicsit a csomagunkat, közbe jót beszélgettem az ellenőr bácsival.

Innen tovább kellett menni egy másik terminálra, ahonnan metróval folyattunk utunkat. 2 megálló Hakata állomásig.

Ott vettünk jegyet a Sonic (Sonikku) nevű shinkansenre, és próbáltunk keresni fülkés telefont, hogy felhívjuk a Katáékat. Nem találtunk 30 percbe telt, mire egy vasutas segített nekünk megmutatni a telefont :)

Felhívtuk Katát, hogy lekéstük a gépünket, ezért hamarabb jövünk :) Jó, mi? :)

Aztán felszálltunk a gyorsvasútra, 2 óra alatt megérkezett Óitába. A csomagunk alig fért el előttünk, így a kalauz néni mondta, hogy tegyük az előtérbe. Persze európaiak vagyunk, és el sem tudjuk képzelni, hogy máshol ez működhet, és valóban működött. Nem vitték el a csomagot, fel sem merül bennük, hogy bárki el akarná vinni.

Besötétedett, mire megérkezünk az óitai állomásra.