Good-bye Lea!

Reggel elég hamar felkeltem, kimostam, de sajnos valami nem tetszett a mosógépnek és a centrifugázás előtt sípolni kezdett, amit nem hagyott abba. Remélem legközelebb nem csinál ilyet.

Lementem a Leához, kiderült, hogy 11 körül indul. Addig Tine szobájában beszélgettünk. El sem hiszem, hogy hazamegy!
Odaadtam neki a még otthon készített névjegykártyámat, mert nincs fenn Facebookon, és nem tudom semmilyen elérhetőségét. Ezen kívül becsomagoltam neki egy Budapestes kulcstartót.

A lobbiban folytattuk a gyülekezést. Sokan lejöttek, hogy elköszönjenek Leától. Közben a hazautazók által a lobbiban hagyott edényeket, lábasokat mentettük meg a kidobás elől. Dobozokba tettük, így nem rakják ki a takarítók. Nagyon jól jönnek majd a következő félévben érkezőknek.

Aztán Lea elszaladt, hívott egy taxit, gyorsan bepakolt és el is indultak. Mama-chan elsírta magát, én is kicsit és meglepő módon Lea is. Nagyon fog hiányozni a sok hülyeségével együtt. :D Azt mondta, jön majd Budapestre. És ez nem csak japános ígérgetés.


Ezután megebédeltünk Isivel, amíg ő zenélt, én megírtam az utolsó beadandómat. Elbicikliztünk pipadohányért, de majd megsültünk. Filmeztünk. Nem volt energiánk sehova se menni, ráadásul elviselhetetlenül tűzött a nap.

Este 8 után segítettünk a Terence-nek, mert az egyik órára videót kellett készítenie. Az európai és japán ruházkodás különbségeire mutat rá: Európában simán lehet spagetti pántos felsőt viselni, míg Japánban rétegesen öltözködnek, még nyáron is. Viszont a szoknya hosszának nem szabnak határt. Néha már belepirulok, milyen rövid rucikban mászkálnak.
Isi kamerázott.

Ezután elmentünk a boltba, vettünk egy kis innivalót és sétáltunk egyet az Óita folyó partján. Galambos Dorina Tokió című számára alapozva írtunk egy óitás dalt. Van benne kutya, ló meg kecske és egy-két furcsa betegség. Kevés kecskerímet találtunk az Óita szóra. :D

Biciklitúra: Takio és környéke

Délelőtt jött egy e-mail a TO-ról, hogy ma van a határideje a jövő havi ösztöndíjkérelem aláírásának, szóval szíveskedjek befáradni. Azt hittem, hogy csak a hazautazóknak kell hamarabb aláírni, igazából mindenki azt hitte.

Így aztán elindultunk biciklivel a suli felé. Isi megvárt az egyik hídnál, én meg 50 perc alatt megjártam a suli oda-vissza. Féltem, hogy esni fog, mert eléggé be volt borulva, a suli felé vizesek is voltak az utcák, de szerencsére egész nap jó időnk volt.

Először elmentünk megnézni a közeli kő Buddhát, eszméletlen látvány volt, akár az usuki-i. Előtte meglátogattuk egy réges-régi miniszter sírhelyét.




Kissé megéheztünk, visszabringáztunk a nagyboltba, vettünk ebédet és megettük a bolt előtti padon ücsörögve.

Elhatároztuk, hogy folytatjuk utunkat a takio-i 100 kofun sírcsoporthoz. Mikor már nagyon nem tudtuk az irányzékot, megkérdeztünk egy nénit. Mondta, hogy menjünk egyenesen, aztán át egy hídon, aztán megint át, majd lesz egy általános iskola, és ott megtaláljuk a sírokat.

Tekertünk, tekertünk, végül egy másik iskolához lyukadtunk ki, ahol megkérdeztem a gyerekeket, merre van a sírcsoport. Ők megelőztek a folyamatos „haró”-jukkal. Itt így mondják az angol „hello”-t. Mondták, hogy a túloldalon van, az általános iskolánál.

Mindenki erről az iskoláról beszél, elég meghatározó viszonyítási pont lehet - gondoltuk. Eltekertünk a rizsföld irányába, ahol szintén megkérdeztem egy nőt, hogy merre vannak a sírok.
Mondta, hogy a keskeny úton kell végigmenni a rizsföld mellett. Lesz egy hegy, aminek a tetején még szentély is áll. Valószínű kínai alkalmazott lehetett, mert eléggé furcsán beszélte a japánt.

Elértünk a hegyhez, és láttuk, hogy ez nem a sírhely, hanem egy szentélykomplexum.
Először is egy ide-oda ingázó lépcsőn kellett felmászni a szentélyig. Útközben fülkékbe ültetett kő Buddhákkal találkoztunk.


Azt hiszem az eddig látott szentélyek közül ez volt a legkidolgozottabb és az egyik legszebb. Az épület oldalán faragott madármotívumok díszelegtek, a tetőn pedig szerzetesfigurák csücsültek.




A szentély mögül rá lehetett látni a városra és a felhőbe burkolózó hegyekre.


Ezek után elindultunk megkeresni a sírokat, amit eredetileg elterveztünk. Szerencsére volt egy kis térkép, amin elég nehezen tudtunk kiigazodni, mert kissé elnagyoltnak tűnt.
Sikerült is a másik irányba indulnunk, így eljutottunk egy újabb szentélyhez. A mennyezetem lévő festmények mesések voltak.



Végül egy boltos néni és egy szerelő bácsi segítségével megtaláltuk a Takio Hyakketsu Yokoana Kofun-gun rejtekhelyét. Nem hiába mondta mindenki, hogy az iskola, az iskola, ugyanis egy felső tagozatos általános iskola focipályájának végében találtunk rá a 6. század végi löszfalba vájt sírcsoportra.



Ennek belsejében elvileg van egy járat, aminek láttuk is a ki- (és/vagy be-) járatát. Eredetileg temetkezési helyként szolgált, de később egyéb célokra használták.


Hihetetlen volt, hogy tizenéves gyerekek játszanak az ősi temető mellett. Végül is teljesen természetes.

Hazafelé még egy szentélybe benéztünk.


Átkeltünk a kis folyón, majd az Óita folyón és elértünk a közértig. Összefutottunk Petivel, aki mesélt kicsit a homestay-es élményeiről.

Itthon vacsiztunk, filmeztünk és beszéltem Katával, aki hazaért Tokióból.
Ja, és Lea holnap 10-kor indul haza. Mindenképpen kikísérem.

Ma is felejthetetlen élményekben volt részem!

Vizsga és pihenés

Reggel egy órával hamarabb bementem a suliba, hogy még tudjak készüli az 5-ös beszéd órára. Reggel kitaláltam még 3 történetet, ami elmondhatok, ha netán tán az „érdekes story” vagy az „amikor nagyon megdühödtem” kártyát húznám.

A tanárnő felszerelte a kamerákat, mert ugye kutatást végez, ezért rögzíti a felelést. Először beszélgettünk, aztán kaptunk 3 tételt, most egészen olyan volt ez, mint egy rendes beszéd vizsga. Az előző inkább hasonlított egy monológra.

Ezután siettem át, hogy meghallgassam mások felelését News Mediából. Ez egy kicsit elhúzódott, ezért sietve vettem ebédet, amit a számítógépterem felé menet meg is ettem.

Kinyomtattam a beadandókat és egyszer elmondtam a feleletet. Az őszödi beszédről és következményeiről magyaráztam nekik, majd az új média törvényről, aminek a legújabb fejleménye, hogy több internetes híroldalon nem lehet kommentet írni a cikkekhez.
Igazából a szólásszabadság volt a témám. Eléggé leesett az álluk az embereknek, hogy demokrácia név alatt mi fut itt nálunk. Persze Kínában meg Szingapúrban sem rózsás a helyzet, de ugye elvileg megtörtént a rendszerváltás…

Sok jó és érdekes előadást hallottam különböző országok politikai helyzetéről és médiájáról. Kicsit sajnos elhúzódott az óra, már a végére elfáradtunk. Sujin is, mert akkorákat sóhajtozott előadás közben, hogy nem lehetett nem észrevenni: majd’ elalszik.

A prezentációk megtartása után hazamentünk. Kicsit megpihentem, aztán újult erővel indulunk neki a bringatúrának. Terence nagyon rendes volt, és nekünk adta biciklijét, mert ő vett egy újat a „járjuk körbe Kyuushuu-t” túrára. Köszönjük, Terence!

Elmentünk a turiba nézelődni, mert múltkor korántsem volt időnk végigbogarászni például a játék és zenei részleget. Sok-sok jó és érdekes dolog volt, bár a CD-k, amik „Junk CD” néven futottak valóban az elmúlt 20-30 év szemétjeit tartalmazták. Nem találtunk kivételt.

Viszont a parkolóban kiszúrtunk egy érdekes autót, a márkájára nem tudtunk rájönni. Próbáltam megkeresni itthon a címert, de azt sem találtam. Lehet, hogy a logó preparált?!




Visszafele ettünk egy-egy nagyadag levest a Naruto Udonba, aztán megpihentünk.

Tanulós vasárnap

Vasárnap 11-től írtam a médiás kiselőadást, a beadandót és tanultam a beszéd vizsgára. Egyszer kimentünk boltba, de utána ismét nekiálltam tanulni.

Sikerült beszélni apuékkal skype-on és felköszönteni aput szülinapja alkalmából. Ittunk cyber kölyökpezsgőt és ettünk cyber pogácsát. Finom volt. :D Jó volt megint látni a szeretteimet. Nagyon tudnak hiányozni.

Beszéltem Katával telefonon, aki jelenleg Tokióban van. Kicsit érezte is a földrengést, ami Fukushima környékén volt aznap. Megmászta a Fujit és sétált Tokió belvárosában.

Hajnali 1-ig tanultam, aztán meguntam. :D

Tenger, vacsi a bácsinál és buli hajnalig

Délelőtt megtanultam egy szöveget beszéd vizsgára meg elkezdtem írni a hétfői kiselőadást. Ebéd után nem sokkal elindultunk a tengerpartra, hogy ott kezdjük Isi szülinapjának ünneplését. Át is adtam neki az ajándékát: egy Casio digitális karórát, amit korábban kiválasztott.

Leértünk a partra, nagyon jó idő volt. Kicsit felhős, de legalább nem égtünk ronggyá. A víz langyos volt, ki sem akartunk jönni. A már jól ismert reggae számora süttettük magunkat a napon.


Jókat nevettünk, beszélgettünk, fagyiztunk, aztán be 5 körül hazaindultunk. A városban vettünk még ezt-azt, bedobtunk egy hamburgert a helyi mekiben. Az itteni hambi sokkal ízletesebb, mint a magyar.

Hazajöttünk, és mivel úgy volt, hogy a Leáékkel megyünk koreai barbecue-zni, ezért vártunk, hogy üzenjen. 8 körül írt is, hogy a sütögetés holnap lesz, így aztán elindultunk a szokásos helyünkre, ahol a bácsi vezeti az éttermet.

Mindketten toritent (sült csirkét) kértünk. Zseniálisan finom és frissítő volt a sok salátával. A bácsival jól elnevetgéltünk. Amikor Isi tízezressel akart fizetni, kicsit elcsodálkozott. Mondtuk neki, hogy most rajzoltuk. Az nagyon tetszett a bácsinak. Végül megkérdezte, hogy nem bánom-e ha szeret engem. :D Azt mondtam, hogy természetesen nem. :D Az első japán udvarlóm: 70 éves étteremtulajdonos. Hihihi…

Útközben beugrottunk egy játékterembe, ahol volt csokis tili-toli. 400 yent eljátszottunk és ki is nyertünk pár édességet, bár reméltük, hogy elvisszük a 10-15 darabos csoki hegyet. Addiktív dolog ez a szerencsejáték!

Hazaballagtunk, tanultam még kicsit aztán mivel senki sem reagált az üzenetemre, elindultunk a Pei nevű pub-ba, ahol ma korlátlan italfogyasztás volt. Megbeszéltük Isivel, hogy mi nem fizetünk be ilyenre, mert holnap tanulnom kell, meg egyébként is rosszul lennénk tőle.

Megérkeztünk a buliba. Füstös volt és rossz zene szólt, ráadásul egy pia 1000 yenbe került, de szerencse, hogy végül úgy döntöttünk, maradunk. A zene nem lett sokkal jobb, de a hangulat fergeteges volt. Al és Sam, az amerikai gitárosunk hozta nekünk az italokat, mert ők korlátlanul kérhették.

Roptuk Isivel Daft Punkra, Leával gagyi funky-ra és mindenki mással árenbíre és egyéb nyalánkságokra. Lea annyira berúgott, hogy többször elesett és olyan hévvel táncolt, mint akinek az élete múlik rajta. Ennek köszönhetően úgy orrba vágta szegény Shógo-t, hogy vérzett az orra. Először azt hittük, rúzsos, de aztán kiderült, hogy vér. Úgy nézett ki mint egy szomorú Pumukli. Nagyon sajnáltuk Isivel, bár azt mondta, nem fáj az orra.

Átadtuk Kónak a szülinapi dinoszaurusz régészkedős szettet. Nagyon örült neki. Sterennel hatalmasat nevettek rajta.

Hajnali 2 körül hazamentünk és azonnal el is aludtunk.
Nagyon jól sikerült Isi szülinapja. Azt hiszem, elég tartalmas nap volt.

Végre itt a hétvége

Vizsga után még benn ebédeltem a suliban, aztán hazavonatoztam. Kicsit tanultam, hogy holnap egész nap ünnepelni tudjunk Isivel, mert ugye mindjárt itt a szülinapja.

Ezen kívül elmentünk a közeli turiba. Petinek köszönhetően bringával indultunk neki, így hihetetlen hamar odaértünk.

Sikerült találnom pár aranyos rucit, Isi is begyűjtött pár érdekességet. Leesett az állunk a használt hangszerrészleg láttán.
Isi vasakat, én pergőket szúrtam ki. Elaléltunk.



Hazajöttünk, tanultam még kicsit, aztán éjfél körül elaludtunk.

Kamikaze Múzeum

A nyelvtan vizsga elég könnyű volt, kb. fél óra alatt befejeztük többen is. Elmentünk ebédelni, bár kicsit még korai volt.

Végül Katával is elmentem az ebédlőbe, beszélgettünk egyet és miután bementünk a TO-ra én elindultam haza.

Mivel az olvasónaplót már beadtam, nem volt sok tanulnivalóm, csak a másnapi olvasás vizsgára kellett készülni, ezért elhatároztuk Isivel, hogy felkeressük a közeli Kamikaze Múzeumot. A nagy bolttól 5 percre volt gyalog, szóval nem egy távolság.

Megdöbbentünk, mert már kinn egy harci repülő propellere fogadott minket.


Becsöngettünk az ajtón és fentről, a házból egy idős bácsi jött kinyitni a kiállítástermet nekünk. Amikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, rögtön mondta, hogy van magyar sarok.


Beljebb mentünk, és megláttuk, hogy magyar cikkek, emléklapok, levelek vannak kitéve egy helyen. A bácsi járt hazánkban és Füzesgyarmatnak ajándékozott több általa összegyűjtött világháborús tárgyat.
Itt egy cikk róla: Kamikaze, az "Isteni Vihar"


Hihetetlen volt beszélni egy életben maradt kamikaze pilótával, és annál is szívszorítóbb hallgatni a történetét.

Kawano úr 19 évesen

19 éves volt, amikor a barátai, évfolyamtársai és sempai-ai halálos küldetést hajtottak végre. Az egyik nála idősebb fiú utasította őt, hogy adja oda a egyenruháját, mert nem akar piszkos ruhában meghalni. Kawano Kiichi úr nem szívesen nyújtotta át, de nem tehetett mást.


Ha még 3 napig tartott volna a háború, akkor nem élne. Az idén 85 éves teljesen tiszta elméjű volt katona kinyitotta az üvegvitrineket, és a kezünkbe foghattuk a japán, az amerikai és a német kézigránátokat. Megnézhettük a katanáját, amit tönkre kellett tennie a háború után.




Láttunk rengeteg fegyvert, egyenruhát, plakátokat, fényképeket, érméket és miegymást. Közben leültünk egy kicsit beszélgetni.


Megkínált minket Kawano úr gyümölcszselével és kólával. Sőt, maga a kiállítás is ingyenes volt, ha jól emlékszem a 80-as évek végétől üzemelteti. Ezen kívül beszélgettünk a mai japán társadalom problémáiról.


Kiderült, hogy írt egy könyvet, amiben megosztja az olvasókkal a véleményét és az általa jónak tartott lépéseket egy jobb Japán felé. Na, ezt a könyvet is odaadta nekünk ingyen, akármennyire is ki akartam fizetni.

Óita a háború alatt

A térség fiatal katonái - csak páran élték túl a háborút

Felírtuk az elérhetőségeinket a vendégkönyvébe és megígértük, hogy a vele készült fotót elküldjük majd neki.

A búvár osztag és a szuronyra tűzött bomba

Nagyon megható és meghatározó élmény volt Kawano úr történetét hallani, aki négyszer többet élt, mint amennyire számított.



A bolt felé menet végig erről a kiállításról beszélgettünk Isivel.

A bolt játék részlegén Isi kinyert egy tili-tolis gépből pár kincset: játékfigurát és műanyag aranyat. Bevásárlás után hazajöttünk és tanultam éjfélig.