Reggel felkeltünk, elköszöntünk a fogadós nénitől és megvártuk a buszt, ami bevitt minket az állomásra. Vettünk egy napos jegyet és betettük a csomagokat az értékmegőrzőbe.
Megreggeliztünk a szokásos helyen, végre valami finomat is találtunk. Teli hassal nekivágtunk a nagy túrának.
Először megnéztük a Hongan-ji keleti épületét, aminek nyugati részét tegnap kerestük fel. Ez a templomegyüttes a világ legnagyobb faépülete.
Hatalmas csarnokában buddhista szertartásnak lehettünk részesei.
Innen tovább indultunk a Kiyomizu-dera, Tiszta Víz Temploma felé. A busz szintén tömve volt, de szerencsére nem kellett sokat utazni. Kicsit később szálltunk le, mint az úti célunk, de ennek köszönhetően meg tudtunk nézni más templomokat is, amiket szerettünk volna.
Már messziről ki lehetett szúrni a hatalmas Kannon szobrot, ami tekintélyparancsoló méretével és nyugalmat árasztó szemeivel elképesztő látványt nyújtott.
Mielőtt bementünk volna az egyik híres templomba, megforgattuk az imamalmokat.
Elsőként a Kódai-ji nevű templomot látogattuk meg, aminek hatalmas kertje és különálló kis épületei magával ragadták az embert.
A tatamis szobákban „Hyakki Yakó”, azaz a „Szörnyek Éji Felvonulása” kiállítás volt. Mindenféle ijesztő lény, vicces lidérc táncolt végig a hosszú tekercsképeken. Esernyő szörny és ehhez hasonló érdekességek.
Egyik épületében réges-régi arany paravánokat és arannyal behintett lakk tárgyakat állítottak ki.
Ezután átmentünk a Ryózen Kannon templomához, ahol a belépő mellé kaptunk 2-2 füstölőt, amit áldozatként beleszúrunk a szobor előtti tartókába.
A Kannon mellett volt két hatalmas lábnyom, amibe jeleket véstek, a szobor belső részében, mert be lehetett menni a testébe, kisebb aranyozott szobrok álltak.
Láttuk még a kívánságok gömbjét, amit ha körüljár az ember, beteljesül a vágya - állítólag.
Miután elhagytuk a szoboróriást, ráléptünk a Kiyomizu-dera felé vezető dimbes-dombos ösvényre. Először a Ninen-zaka, majd a Sannen-zaka emelkedőit másztuk meg, végül a Kiyomizu-zaka kaptatóján át elértünk a Tiszta Víz Templomáig.
Szerelemjósló kő
Sajnos ezt is restaurálták, de szerencsére csak az egyik oldal volt befedve, így a faállványzat, amin a templom áll jól látszódott. Eszméletlen látvány a hegy tetejéből „kinőtt” buddhista épület.
Ahogy lejjebb megy az ember, megpillanthatja a névadó három „vízesést”, aminek vize állítólag gyógyító hatású és szerencsét hoz.
Innen tovább mentünk utolsó állomásunk felé, a Sanjú-sangen-dó felé. A környéken megebédeltünk, de sajnos nem volt valami finom a koszt. Legalább jóllaktunk.
A Sanjú-sangen-dó arról híres, hogy belső terében több mint ezer Kannon buddhista istenség fogja körül a leghíresebb ezerkarú Kannont, amit Tankei szobrászmester faragott a 13. században; 82 éves korára sikerült befejeznie.
Mikor megláttuk az ember nagyságú aranyozott Kannon szobrok hadát, elállt a lélegzetünk. Sajnos fényképezni nem lehetett, de így még jobban ki tudta magát gyönyörködni bennük az ember.
A terem közepén álló hatalmas Kannon szobrot megpillantva könnybe lábadt a szemünk. Ilyen csodát még sosem láttunk. Hihetetlen, hogy ezt ember keze készítette!
A Kannonokon kívül kiállításra került még 28 őrzőistenség szobor, ami szintén lenyűgöző látványt nyújtott.
Ez méltó befejezése volt a napnak. Visszabuszoztunk az állomásra. Mivel maradt még kis időnk, beültünk egy fagyizóba és kipróbáltuk a mixelt maccha fagyit. Vaníliás, zöld teás, édes babos, cornflakes-es, sütis, mochi-s finomság volt. Elaléltunk tőle.
Felvettük a csomagjainkat és megindultunk Kóbe felé. Az ausztrál hapsival sikerült még egyszer összefutnunk :D Átbuszoztunk a kikötőbe, ahol hamarosan el is tudtuk foglalni a kabinunkat.
Sötét fellegek gyülekeztek, de ahogy beljebb haladtunk az tengeren, kitisztult az ég és kidugta arcát a hatalmas narancssárga telihold. Az apró városi fények és a hatalmas hold látványa ámulatba ejtett!
Kis idő után megláttuk azt a hatalmas hidat, amit a vonatról is megcsodáltunk Himeji felé menet. Csak most éppen ki volt világítva és percről percre változtatta a színét.
Hihetetlen volt! Áthaladtunk alatta és pont akkor lett szivárvány színű. Valójában ez az Akashi Kaikyó híd volt, a világ leghosszabb függőhídja. Isi jól sejtette.
A kabinban Isi összebarátkozott egy idősebb japán bácsival, aki mint később kiderült, általános iskolában alsós tanár. Beszélgettünk Spanyolországról, ahol ő egy évet élt, iskoláról, régi „fegyelmezési” szokásokról és zenéről.
Mivel a bácsi eközben jól beszakézett, este úgy horkolt, hogy abban nem volt köszönet. Mindenesetre rendes embernek tűnt. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése