Ázott matrózblúz és részeg japánok

Reggel lekéstem a vonatot, amivel menni akartam, de végül 8-ra beértem a suliba. Elkezdtük lereszelni a krumplit, felvágni az almákat.

A szakadó esőben felmentem so-ran bushit gyakorolni, de vagy fél órát csúszott a dolog, mert mindenki a standjánál nyüzsgött, készültek a külföldi finomságok.


Elgyakoroltuk a táncot, már felvettük a fekete-piros ruhánkat. Volt pár új elem, amit később tettek bele koreográfiába, így féltem, hogy amikor élesben megy, akkor is elrontom.


Próba után átöltöztem a Mamától kölcsönkért matrózblúzba, ami egyébként Max-szé, és elkezdtünk körbejárni a szakadó esőben, hogy kókuszgolyókat áruljunk.
Vitték mint a cukrot. :D Persze ismerősök is vásároltak, de a jelmez elég sok embert odavonzott. Bár elég trampli voltam benne, a japánok szemében: „ááá, de cuki ez az európai Sailor Moon-nak öltözve” :D


Visszamentünk a standra, de már a zoknim és cipőm teljesen elázott. Folytattuk a német és magyar édességek árusítását.

11-kor Suganuma tanár úr dalával elkezdődött előadássorozat, amit a cserediákok mutattak be.


Először Kó és Sean gitároztak. Hihetetlen szépen játszottak, kár, hogy alig lehetett hallani. A fellépésük után mindenki bemutatta a csoportját. Mi Lei Lei-jel kettesben toboroztuk az embereket a standunkhoz.


Ezután a nap legviccesebb és egyben legfurcsább előadása következett: Aki, Akira és Fred lányruhába öltöztek és egy Kara nevű koreai előadó zenéjére táncoltak. Áááááá!!! A képek magukért beszélnek.


A következő műsorszám a So-ran bushi volt. Gyorsan átöltöztünk és beálltunk alakzatba. Esett az eső, de nem érdekelt minket, előadtuk a táncot. Egész jól sikerült.


Visszavettem a matrózruhát és újból árultuk az édességeket. Közben megkóstoltam az összes cserediákok által működtetett stand ételét. Egytől-egyig ínycsiklandozó volt.
Ahogy árultuk a kókuszgolyót összefutottam pár Sound Family-ssel, mind fényképezkedni akart velem, és mondta, hogy na, majd ezt megmutatja a többieknek. :D


3 körül felvonultunk az egyik terembe, ahol angol nyelvű szónok verseny volt japánoknak. Akira és Abe is indult rajta. Alida és MunJeong a performansz részlegben adott elő egy-egy dalt. Ügyesek voltak mind! Akira és Alida nyert a saját kategóriájában, és egy iPod boldog tulajdonosa lett. Jeeeeeeeeeeeeeeeeee! :D


Miután összepakoltunk, visszamentem Lei Lei cuccaiért a koleszbe, aztán hazabicikliztem. Eléggé elfáradtam, de fél 9-től kezdődött a Sound Family-s ivászat.
Biciklivel mentem, mert elállt az eső. Remélem a visszafele jövet rendben lesz. :D

A japán típusú kocsma előtt összegyűlt a társaság, majd csoportosan bevonultunk. Az elsőévesek (mi) ültünk a legközelebb az ajtóhoz, a legtávolabb pedig a negyedévesek és az OB-k (Old Boy), akik már lediplomáztak.

Ahogy jöttek az italok, az elsőévesek rohantak, hogy odavigyék a sempaioknak. Koccintottunk és körbejártuk az asztalokat, hogy a felsőévesekkel is koccintsunk.
Közben hoztak ki ételeket is, főleg hal és zöldség volt. Ezt is odavittük a sempaioknak, az üres tányérokat pedig összeszedtük.

Kezdetét vette a „batsu-gému”, vagyis a büntető játék, amit igazából arról szólt, hogy valaki mondott egy gitár- vagy egy erősítőmárkát, és aki rendelkezik olyannal, az iszik. Ja, és kell valami vicceset mondania.


Keigo állandóan engem kérdezgetett, hogy iszom-e, meg vicces volt-e, amit az előbb mondtak. Egyszer engem is „megbüntettek”. Mondtam, hogy biciklivel szeretnék hazamenni. Na, erre innia kellett mindenkinek, aki biciklivel jött.

Közben szegény elsőévesek eléggé berúgtak, és amikor késve megérkezett egy másodéves, siettek, hogy odaadják neki a sörüket, csak annyira buzgók voltak, hogy rám öntötték az egészet. :D El is tört a pohár.

A szemüvegesek büntetése

Szép lassan elvegyült a társaság, ahogy az alkohol kezdett hatni. Az első éves fiúk egymás hegyén-hátán voltak, a felsőbb évesek egy része átjött a mi térfelünkre.
Páran sírni kezdtek. Egy lányt és egy fiút boronált össze az egyik lányka: „Ha akarsz neki valamit mondani, most mondd”. A másik páros szimplán csak sírt.


Ekkor a felsőbb éves srácok elkezdtek kérdezgetni Magyarországról. Csináltam nekik kis kvízműsort. :D Én kérdeztem, nekik kellett válaszolni.
Szép lassan átváltottak angolra, már amennyire annak lehet nevezni, és kibújt a szög a zsákból. :D A fél Sound Family rázendített, hogy te olyan szép vagy, Kati!
A kedvencem, a „te egy vénuszi szépség vagy” duma. Hát, leesett az állam, mit ne mondjak. Meg „Kati, miért kell visszamenned Magyarországra?”.

Amikor már kezdett eldurvulni a helyzet, úgy döntöttem, angolosan távozom. Bocsánatot kértem, hogy hamarabb megyek. Na, ekkor lázadás vette kezdetét. Az elsőévesek belecsimpaszkodtak lábamba, hogy „ne menj, ne menj!”, de végül sikerül lerázom őket. Szó szerint. Két felsőéves kikísért az ajtóig. Hát, ez hidegzuhanyként ért.
Kicsit zavaró volt, bár inkább vicces. Kérdés az, hogy hogy fognak ezek után a szemembe nézni :D

Szerencsére nem voltam berúgva, ezért sikerült épségben hazabicikliznem.