Reggel fél 6 körül felkeltem, tornáztam, és mivel este 11 után Kanamori tanárnő elküldte a szimpóziumom szövegének javított verzióját, útközben kinyomtattam, hogy hátha el tudom kezdeni tanulni.
Mire az Óita állomás elé értem, éppen felém tartott Mimata san, mögötte a „félénk” férje, ahogy a felesége mindig mondja.
Már nekiállt videózni, és készítettük pár képet is az indulásról. Felszálltunk a buszra, ahol szinte csak nyugdíjas párocskák és barátnőcskék ücsörögtek.
Megindultunk Nagaszaki felé. Az idegenvezető bácsi nagyon kedves és jófej volt, bár látszott az arcán, hogy erőltetnie kell a mosoly. Na, persze a századik ilyen túra után az én arcom se lenne természetesebb.
Párszor megálltunk útközben, és készítettünk pár képet a pihenőhelyről.
Első állomásunk a Saga perfektúrában lévő Kunenan nevű vízesés volt, aminek habjain visszaverődött a vakító napfény.
Továbbmentünk a japán kert felé, ahol már egy-két helyen látszott a momiji (japán juhar színes levele). Mivel még mindig viszonylag meleg van (globális felmelegedés?), eltolódott a momiji időszaka.
Ezután felbaktattunk a Niiyama szentélyhez, aminek kőoroszlánja nagyon megtetszett. Lent a bazársoron vett Mimata san egy kis szuvenírt. Ahogy kiértünk a szentélyből, mandarint árult egy néni. 100 yenért tele lehetett szedni egy zacskót. Hát nem is hezitáltunk.
Buszra szálltunk és irányba vettünk a szállodát, ahol a svédasztalos ebéd vár minket. Addig egy picit aludtunk.
Megérkeztünk Nagaszakiba, ahol először a kikötőben állomásozó japán önvédelmi erők flottáját csodálhattuk meg. Aztán az amerikai bázist, ahol olcsón akkora hamburgert lehet venni, hogy egy megtermett japán sem bírja befalni. Az idegenvezető elmesélése szerint ő már a hagymakarikától jóllakott.
Áthaladtunk japán legdrágább hídján. Annak ellenére, hogy nem a leghosszabb, mégis egy vagyonba került. Miért? Mert az amerikai bázis területén épült, így jól megfizettek érte. :D
Láthattuk a 4 szobakonyhás emeletes házakat, ahol az amerikai katonák laknak. A japánok elhűltek ezt hallva. 4 szobakonyha?!
A busz felkaptatott egy szerpentinen egészen a hegy tetejére, ahonnan mesés kilátás nyílt az ebéd utáni úti célunkra, a Kujúku-shima nevű szigetcsoportra.
Az étteremben is, mint eddig mindenhol első volt a videokamerával és fényképezőgéppel való megörökítése a pillanatnak. Többször megkértünk idegeneket, hogy fényképezzenek le minket, néha már kissé túlzásnak éreztem, de jót mulattam rajta.
Telepakoltuk a tálunkat sok-sok finomsággal és a mesés kilátás mellett elfogyasztottuk a főételt. A desszertre már alig maradt idő, mert Mimata san az asztaltársaságunkban lévő párocskának elkezdett ömlengeni rólam, hogy milyen okos és szép vagyok. Aztán magáról is mesélt kicsit. Ez nem az első és nem is az utolsó ilyen alkalom volt. :D
Lementünk a kikötőig busszal, ahol elkészítették a csoportképet, amit mi rossz kisiskolás módjára ellógtunk. Mimata san a csoport mögé állva videózott, fényképezett.
Egy kis szuvenír vásárlás után felszálltunk a szép piros kalózhajóra, amivel bebarangoltuk a Kujúku-shima nevű szigetcsoportot, ami annyit tesz „99 sziget”. Persze több mint 200 szigetecskéből áll, de ez nem zavar senkit. :D
Csodaszép azúrkék volt a tenger, a nap ezer ágra sütött, és hihetetlen szép volt, ahogy a kis szárazföldek szikláin előbukkannak a zöld fácskák.
Az 50 perces hajóút után visszaértünk a kikötőbe és célba vettük a nagaszakii híres hídegyüttest. A lent kavargó víz olyan örvényeket hozott létre, amibe emberfia nem szívesen kerülne be.
Ennek közelében volt egy bevásárlóközpont, aminek WC komplexuma százmillió yenbe került. Hát nem látszott rajra. Tiszta csicsa volt, és ezt a japánok is mondogatták. :D
Tovább indultunk a busszal, persze, mint mindig, megint utolsóként ültünk vissza a székünkre. Útközben láttunk három hatalmas fekete oszlopot, ami a világháború emlékoszlopaként maradt fenn. Ha olyan helyre ér az ember, ahol kettő takarja egymás, akkor lehet kívánni.
Végső állomásunk a kastera (pite szerű portugál sütemény) bolt volt, ahol teleettünk magunkat a mintadarabokkal. Mimata san vett pár szuvenírt.
Visszafele betettek egy kabarét, amire mi jót aludtunk. Az utolsó egy órában még beszélgettünk kicsit, aztán visszaérkeztünk Óitába. Mivel nem voltam éhes, meg még leckét is kellett írnom, így nem mentem Mimata sannak vacsorázni.
Otthon megírtam a maradék leckét, aztán durmoltam is.
Nagyon jó kis nap volt. Köszönöm Mimata san!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése